A légió a mi hazánk

Ezen interjúkötet főhőse egy magyar fiatalember, aki 1990-ben, 21 esztendősen úgy döntött, hogy próbára teszi magát az idegenlégióban. A kötetben őszintén szól arról az öt évről, amelynek során – kiképzések sokaságát követően – újoncból légiós őrmester lett. Elbeszélése nyomán az olvasó bepillanthat a XIX. században létrehozott zsoldos hadsereg XX. századvégi ezredeinek életébe, megismerkedhet a különböző kiképzések sokszor kegyetlenségig fajuló szigorával és a világ általunk alig ismert, vagy éppen nagyon is jól ismert helyein zajló harcokkal, éles bevetésekkel.
A hősies magatartásával a Francia Köztársaság Becsületrendjét is kiérdemelt fiatalember azzal is példát állít sokunk elé, hogy nem létezik olyan mély pontja az életnek, amelyből kellő akaraterővel és a teljesítőképesség összpontosításával ne lehetne ismét a felszínre kerülni. Lecső Zsolt nem fest színesebb képet a légióról, mint amilyen az a valóságban. Nem mesélni vagy anekdotázni akart, hanem – öt év távlatából – objektív rajzot készíteni egy olyan katonai szervezetről, amelyet létrehozása óta mindig is valami misztikus homály fedett.
„A mesterlövész életében maximum egy ismétlési lehetőség adatik meg, ezt követően – ha csak nem akarja halálra ítélni magát – azonnal pozíciót kell váltani. Szükség van kellő intelligenciára és tárgyi tudásra, hiszen röppályákat kell számítani, lőszereket kell saját magának összeállítani, attól függően, hogy a lövés célja roncsolás vagy sima találat. Szóval, elég sok mindenre kell figyelni, a lövés azonban csak egy a sok közül.
A Nevadai-sivatagban lezajlott kiképzésen a csapdakészítést is oktatták, hiszen a nagy hatótávolság miatt a mesterlövész puska a legfélelmetesebb fegyver, amelynek kezelőjét villámgyorsan igyekeznek megtalálni. Ezért kell egy lövés után azonnal helyet változtatni, ha lehet, a menekülés útvonalát aláaknázni.
Amikor egy ilyen fegyver eldördül, nem látnak torkolattüzet, mert azt nem előre nyomja ki, csak a hangot hallják. Ilyenkor a megtámadott fél egy adott körben kezdi keresni a támadót, ezért van szükség arra a kondícióra, amelyet ugye a futással szerez az ember.
A kiképzés záróvizsgája életszerűen zajlott. A mesterlövész voltaképpen mindig párban van az irányzóval, aki távcsővel nézi az adott területet, ő mondja meg a célt, amit aztán a lövész a puska távcsövén keresztül azonosít. Mivel a lövész a puska elsütése után pár másodpercig nem lát, az irányzó mondja el, hogy megtörtént-e a találat. Eközben egy másik párost, az üldözőket küldik a nyakukra, így kell teljesíteni egy nyolc-tíz kilométeres pályát, amelyen összesen öt lövést lehet leadni a 300-600 méterre lévő célpontokra. Természetesen közben ügyelni kell, hogy az üldözők ne kapjanak el. Végül is 497 körrel vizsgáztam, amely a harmadik helyre volt elég. 500-at senki sem lőtt, egy portugál srác lett az első 499 ponttal. Én mégis jól éreztem magam, mert a légióból delegáltak közül az első lettem.
A hat hónap alatt nagyjából négy-ötezer lövést adtam le különböző fegyverekből. A kiképzés befejeztekor oklevelet kaptam, majd néhány fekete napszemüveget viselő úr közölte, hogy rákerültem a CIA és az FBI százas listájára, a lőeredményeimet számítógépen nyilvántartják. Én magam is láttam ilyen komputeres lőeredmény-vizsgálatot, ami egészen fantasztikus elemzéseket ad. Nem véletlen, hogy nyilvántartják a legjobb mesterlövészeket, mert a lövéseik magukban hordozzák a személyiségüket is, így bárhol a világon történik egy merénylet, ezek az eredmények már kiindulási pontot jelentenek a nyomozásban. A szakemberek szerint egy ilyen lövés csaknem azonos egy ujjnyomattal.”
MTTOSZ Kiadó – 2000.