Ki vagy rúgva! (regény)

A könyv főhőse, Ligeti András, negyvenes éveit taposó kiváló, de elvtelen „meghajlásokra” képtelen kutató-fejlesztő szakember. Harmonikus légkörben él muzeológus feleségével és fiával, mígnem egy napon utoléri a mai negyveneseket, ötveneseket fenyegető munkahelyi létszámleépítés. Hónapok telnek el hol a felcsillanó remény, hol a kilátástalanság hangulatában. Ahogy peregnek a látszólag eseménytelen napok, úgy növekszik a feszültség, úgy formálódik, torzul a főhős személyisége. Vajon megtalálja-e önbecsülése feladása nélkül a megoldást, vagy kénytelen megtörni, kompromisszumot kötni? Esetleg végleg feladni? Milyen esélyei vannak a magyar társadalom jelentős hányadát képviselő középkorú értelmiséginek, aki az előző rendszer kényelmes, jóval áttekinthetőbb, bár hasonlóképpen álságos körülményei között szocializálódott? Képes-e alkalmazkodni az egyre inkább kiéleződő versenyhez, a szemet szemért elvhez, az ügyeskedő, kizárólag nyereségszempontú, korrupt, morálját vesztett új világhoz?
Ligeti András az ex-szocialista társadalmak tipikus figurája. Identitását vesztett kisember, aki a megváltozott gazdasági-társadalmi viszonyok, a multikultúra, és az ehhez igazodó humánpolitika áldozata. Van-e kiút számára?

„Most akkor mit kesergek? Ilyen is van. Ha a Nagy Pistát megtalálták egy hét alatt, akkor tényleg van jövő. Végre előttem is megnyílik majd az út egy olyan munkahely előtt, ahol díjazzák a kreatív ötleteket és a tapasztalatot. Nincs borzasztóbb dolog, mint ülni egy olyan munkahelyen, ahol a meghirdetett kreativitás, önálló munkavégzés helyett hallgatólagosan alapfeltétel az önállótlan gondolkodás, a jelszó pedig: „Csak ne akarjál önjáróvá válni”. Épeszű ember ebben a mai világban baromira nem akar már önjáróvá válni, pláne közel az ötvenhez. Nyugodtan megmondhatnák rögtön az elején, hogy nem munkabért kapsz majd, hanem a hallgatás árát, rosszabb esetben a félelem bérét. Sok értelmetlen vita, fölösleges ütközés mellőzhető lenne, ha a dolgozó tudná, hogy mire számíthat. Ismerek például olyan – amúgy tekintélyes szakértelmű – tanácsadókat, akiket azért fizetnek, hogy ne adjanak tanácsokat. Célszerű a hírnevükkel megtámogatni az adott cég, párt, vállalkozás, miegyéb tevékenységét, de ha a mégoly korlátolt főnökök elképzeléseivel szembe mennek, akkor az íróasztal fiókjának gyárthatják nagyívű javaslataikat. Persze jó pénzért, mert őszintén a pofájába vágni egy szaktekintélynek nem lehet azt, hogy nincs szükség az ötleteire. Inkább megfizetik a semmit. Rosszabb periódusaimban már elképzeltem, milyen fantasztikus lenne a fizetésnap egy ilyen munkahelyen.
– Szervusz, vezérigazgató úr, kérlek. Hogy vagytok, hogy megy a munka?
– Köszönöm kérdésedet, drága Andriskám, lekopogom, most mintha megindult volna valami.
– Örömmel hallom, vezérigazgató úr, kérlek. Ugye milyen nagy szerencse, hogy ebben a hónapban sem adtam tanácsot? Ez azért minden pénzt megér. Nincs igazam?
– Drága Andriskám, neked mindig igazad van. A jó tanácsadó ismérve, hogy akkor ad tanácsot, ha a zsigereiben érzi a tanács szükségességét. Te pedig nem egyszerűen jó, hanem kiváló tanácsadó vagy, kérlek. A te neved, a te szakértelmed! Nem is tudom, mire mennénk nélküled. Csak nehogy egyszer itt hagyjál bennünket!
– Amíg ilyen gyümölcsöző az együttműködésünk, kérlek, addig számíthatsz rám.
– Hát akkor itt is van a szokásos szerény tiszteletdíjad. És még egyszer köszönöm, hogy észrevétlenül is rajtunk tartod a szemed.
– Mindig öröm nektek segíteni, vezérigazgató úr kérlek. De most, ha megengeded, rohanok, mert máshol is várnak már. Tudod milyen rumlisak ezek a fizetésnapok!

A baj csak az, hogy ha tanácsadóként alkalmazna valaki, annak teljes gázzal szeretnék tanácsokat adni, függetlenül attól, hogy szüksége van-e rá. Mert botor módon mindig arra gondolok, hogy meg kell dolgoznom ezért. Sőt, képes lennék utánajárni, hogy a tanácsaimból mit hasznosítottak. Sajnos ezt a hozzáállásomat elég sokan ismerik, ezért nem véletlen, hogy nem állnak százával a felkérő levelek az asztalomon.
Még egyszer mondom, megkönnyebbülést éreztem a közös megegyezés aláírásakor már csak azért is, mert a munkaviszony megszüntetésének ez a legfájdalommentesebb módja. Bár a közös megegyezésben az a leginkább közös, hogy néhányan az ember háta mögött közösen megegyeznek a kirúgásában, majd ezt a kijelölt személy hideg tárgyilagossággal közli. De már nem az állás létéről vagy nem létéről folyik a szó, csupán a fájdalomcsillapítás mikéntjében egyezhetnek meg közösen. Mindenesetre arra alkalmas ez a jogi forma, hogy az ember egy új munkahelyen bármit hazudjon arról, miért is hagyta ott előző állását. Szükségtelen lesz tehát bevallani, hogy „azért rúgtak ki, mert szarul végeztem el a munkámat”, vagy „azért kellett eljönnöm, mert leköptem a főnököt, aki egy gerinctelen köcsög”, esetleg „mert több milliós kárt okoztam egy elcseszett papírral”. A tréningek tucatjain edződött humánpolitikus joggal feltételezhetné, hogy az újdonsült munkavállaló itt is leköpi majd a főnököt.
Megkönnyebbülés. Felhőtlen derű, felszabadultság. Lezárul egy korszak, amelyre nem szívesen emlékezünk. És egyben kaput nyit egy új, jobb világba. Kell ennél több? Akár örömnek is nevezhetném az érzést. Végre nem kell többet idejönnöm, ahova eddig is csak a megélhetés miatt jöttem.
Volt már olyan munkahelyem, ahova minden nap örömmel mentem. Szinte utáltam a hétvégéket. Minden kolléga már hajnalban bent volt, pedig nem kellett blokkolnunk. Igyekeztünk megelőzni a főnököt, de ritkán sikerült. Ő is jól érezte magát velünk. Az utóbbi időkben nem ilyen főnökeim voltak. Ők már pénzért jártak be. Ha bejártak. Mert mindegyiknek akadt még három-négy állása itt-ott. Egy ideig csodálattal néztem ezeket az embereket. Mekkora agy kell ahhoz, gondoltam, hogy ennyi helyen helyt álljanak. Mindenhol ott vannak, teszik a dolgukat, s a dolgok működnek. Hihetetlen.
Nem is véletlen, hogy ezeket az embereket mindenhova keresik, ahol csodát kell tenni. Jó sokáig éltem ebben a hitben. Amíg rá nem jöttem, hogy ezek a válságmenedzserek – ma így hívják őket – egyáltalán nem világmegváltó figurák. Csak hatalmat kapnak a hatalomtól, és gátlástalanul élnek is vele. Ez a titkuk nyitja.”

Novum Verlag Kiadó – 2008.