A szekértől a Bentley-ig (interjúkötet)

A könyv főhőse, Witzing József nem kitalált személy, nem bújt álnév mögé és nem fogalmazott jólfésülten. A dunaharaszti központú, évi tízmilliárdos forgalmú Tüzépker. Kft. alapító-tulajdonosa és ügyvezető igazgatója. Hús-vér ember, aki borzasztóan nehéz fizikai munkával, vagonrakással alapozta meg milliárdjait, és aki éppen ezért büszke is arra, amit hosszú évek alatt épített. Vallja, hogy a lehetőséget mindenkinek felkínálja a Teremtő. Az már az egyén döntése, hogy él-e ezzel, vagy meghátrál.
Witzing József soha nem a milliárdokat látta maga előtt, hanem a soron következő feladatot. És nem hátrált meg akkor sem, ha véresre dörzsölte vállát a zsák, kimarta szemét a mész.
Ez az út bárki előtt nyitva áll.

„Az iparengedélyemben szekérfuvarozó kisiparos szerepelt akkoriban, bár szekérrel én már nem dolgoztam. Embereket kellett toboroznom, kemény, fizikai munkához szokott embereket. Szerencsére igen nagy volt az ismeretségi köröm, és voltak nagyon jó barátaim is, köztük olyanok, akik a mai napig velem dolgoznak. Sorban felkerestem őket, és megkérdeztem, eljönnének-e hozzám dolgozni. Eljöttek, és nekiálltunk a vagonoknak. Az én brigádom nem ismert lehetetlent. Volt, hogy tizennyolc vagon cement jött be egyszerre. Tizennyolc négytengelyes vagon, darabonként 480-560 mázsa cementtel! Vagy olyan vagon, ami a Szovjetunióból jött két konténerrel, konténerenként 180 mázsa cementtel. Ezt a mennyiséget kézzel kellett felhordani a pótkocsira, bevinni a tüzépre, és ott vállal lerakni. Felraktunk a vasútállomáson, leraktunk a tüzépen, újra felraktunk, és ez így ment egész nap. Egy rossz traktorral, egy széteső félben lévő pótkocsival. Ömlött a vér belőlünk, megszakadtunk, de minden munkát elvégeztünk, mert nagyon jó barátokat találtam. Velem együtt négyen dolgoztunk, de olyan is előfordult, hogy csak hárman.
A fizetés felvétele akkor még egyszerű volt. Az ÁFÉSZ-nak leszámláztam a munkát, gyorsan megkaptam a pénzt, amiből kéthetente kifizethettem az embereket. Elég jó pénzt kaptunk. És semmi probléma nem volt a fizetéssel, ha elvégeztük a munkát. Természetesen én magam is raktam a vagont, nem tehettem meg, hogy kimaradok, mert nem lett volna, aki lelkierőt önt beléjük. Előfordult, hogy kiraktunk tizennyolc vagont, mindenhol vérzett már a karunk, a szánkat nem tudtuk kinyitni, mert összefogta a cement, és akkor szólt a vasutas, hogy van egy kis gond, mert éjfélkor Dabasról jön a tolatós, és hoz még négy vagont. Fogadok, hogy tízből kilencen – akár fizetség nélkül is – elmenekültek volna. De mi megcsináltuk. Minden egyes zsáknál – esküszöm az élő Istenre – úgy voltam, hogy a fiamért teszem. Ez erőt adott. Csak a pénzért, vagy magamért nem bírtam volna tovább. Minden áldott nap reggeltől estig raktam a vagont, ott erősödtem meg, hiszen korábban nem is sportoltam. Ráadásul szinte üres gyomorral dolgoztunk. Ünnepnapokon elmentünk a kocsmába, és a régi süteményeket ettük meg, mert más nem volt. Bementünk, ittunk egy sört, megettük a száraz süteményt, és mentünk vissza vagont rakni, amikor mások ünneplőben siettek valahova.
De nekünk nem volt ünnep.”
Novum Verlag Kiadó – 2008.

Ki vagy rúgva! (regény)

A könyv főhőse, Ligeti András, negyvenes éveit taposó kiváló, de elvtelen „meghajlásokra” képtelen kutató-fejlesztő szakember. Harmonikus légkörben él muzeológus feleségével és fiával, mígnem egy napon utoléri a mai negyveneseket, ötveneseket fenyegető munkahelyi létszámleépítés. Hónapok telnek el hol a felcsillanó remény, hol a kilátástalanság hangulatában. Ahogy peregnek a látszólag eseménytelen napok, úgy növekszik a feszültség, úgy formálódik, torzul a főhős személyisége. Vajon megtalálja-e önbecsülése feladása nélkül a megoldást, vagy kénytelen megtörni, kompromisszumot kötni? Esetleg végleg feladni? Milyen esélyei vannak a magyar társadalom jelentős hányadát képviselő középkorú értelmiséginek, aki az előző rendszer kényelmes, jóval áttekinthetőbb, bár hasonlóképpen álságos körülményei között szocializálódott? Képes-e alkalmazkodni az egyre inkább kiéleződő versenyhez, a szemet szemért elvhez, az ügyeskedő, kizárólag nyereségszempontú, korrupt, morálját vesztett új világhoz?
Ligeti András az ex-szocialista társadalmak tipikus figurája. Identitását vesztett kisember, aki a megváltozott gazdasági-társadalmi viszonyok, a multikultúra, és az ehhez igazodó humánpolitika áldozata. Van-e kiút számára?

„Most akkor mit kesergek? Ilyen is van. Ha a Nagy Pistát megtalálták egy hét alatt, akkor tényleg van jövő. Végre előttem is megnyílik majd az út egy olyan munkahely előtt, ahol díjazzák a kreatív ötleteket és a tapasztalatot. Nincs borzasztóbb dolog, mint ülni egy olyan munkahelyen, ahol a meghirdetett kreativitás, önálló munkavégzés helyett hallgatólagosan alapfeltétel az önállótlan gondolkodás, a jelszó pedig: „Csak ne akarjál önjáróvá válni”. Épeszű ember ebben a mai világban baromira nem akar már önjáróvá válni, pláne közel az ötvenhez. Nyugodtan megmondhatnák rögtön az elején, hogy nem munkabért kapsz majd, hanem a hallgatás árát, rosszabb esetben a félelem bérét. Sok értelmetlen vita, fölösleges ütközés mellőzhető lenne, ha a dolgozó tudná, hogy mire számíthat. Ismerek például olyan – amúgy tekintélyes szakértelmű – tanácsadókat, akiket azért fizetnek, hogy ne adjanak tanácsokat. Célszerű a hírnevükkel megtámogatni az adott cég, párt, vállalkozás, miegyéb tevékenységét, de ha a mégoly korlátolt főnökök elképzeléseivel szembe mennek, akkor az íróasztal fiókjának gyárthatják nagyívű javaslataikat. Persze jó pénzért, mert őszintén a pofájába vágni egy szaktekintélynek nem lehet azt, hogy nincs szükség az ötleteire. Inkább megfizetik a semmit. Rosszabb periódusaimban már elképzeltem, milyen fantasztikus lenne a fizetésnap egy ilyen munkahelyen.
– Szervusz, vezérigazgató úr, kérlek. Hogy vagytok, hogy megy a munka?
– Köszönöm kérdésedet, drága Andriskám, lekopogom, most mintha megindult volna valami.
– Örömmel hallom, vezérigazgató úr, kérlek. Ugye milyen nagy szerencse, hogy ebben a hónapban sem adtam tanácsot? Ez azért minden pénzt megér. Nincs igazam?
– Drága Andriskám, neked mindig igazad van. A jó tanácsadó ismérve, hogy akkor ad tanácsot, ha a zsigereiben érzi a tanács szükségességét. Te pedig nem egyszerűen jó, hanem kiváló tanácsadó vagy, kérlek. A te neved, a te szakértelmed! Nem is tudom, mire mennénk nélküled. Csak nehogy egyszer itt hagyjál bennünket!
– Amíg ilyen gyümölcsöző az együttműködésünk, kérlek, addig számíthatsz rám.
– Hát akkor itt is van a szokásos szerény tiszteletdíjad. És még egyszer köszönöm, hogy észrevétlenül is rajtunk tartod a szemed.
– Mindig öröm nektek segíteni, vezérigazgató úr kérlek. De most, ha megengeded, rohanok, mert máshol is várnak már. Tudod milyen rumlisak ezek a fizetésnapok!

A baj csak az, hogy ha tanácsadóként alkalmazna valaki, annak teljes gázzal szeretnék tanácsokat adni, függetlenül attól, hogy szüksége van-e rá. Mert botor módon mindig arra gondolok, hogy meg kell dolgoznom ezért. Sőt, képes lennék utánajárni, hogy a tanácsaimból mit hasznosítottak. Sajnos ezt a hozzáállásomat elég sokan ismerik, ezért nem véletlen, hogy nem állnak százával a felkérő levelek az asztalomon.
Még egyszer mondom, megkönnyebbülést éreztem a közös megegyezés aláírásakor már csak azért is, mert a munkaviszony megszüntetésének ez a legfájdalommentesebb módja. Bár a közös megegyezésben az a leginkább közös, hogy néhányan az ember háta mögött közösen megegyeznek a kirúgásában, majd ezt a kijelölt személy hideg tárgyilagossággal közli. De már nem az állás létéről vagy nem létéről folyik a szó, csupán a fájdalomcsillapítás mikéntjében egyezhetnek meg közösen. Mindenesetre arra alkalmas ez a jogi forma, hogy az ember egy új munkahelyen bármit hazudjon arról, miért is hagyta ott előző állását. Szükségtelen lesz tehát bevallani, hogy „azért rúgtak ki, mert szarul végeztem el a munkámat”, vagy „azért kellett eljönnöm, mert leköptem a főnököt, aki egy gerinctelen köcsög”, esetleg „mert több milliós kárt okoztam egy elcseszett papírral”. A tréningek tucatjain edződött humánpolitikus joggal feltételezhetné, hogy az újdonsült munkavállaló itt is leköpi majd a főnököt.
Megkönnyebbülés. Felhőtlen derű, felszabadultság. Lezárul egy korszak, amelyre nem szívesen emlékezünk. És egyben kaput nyit egy új, jobb világba. Kell ennél több? Akár örömnek is nevezhetném az érzést. Végre nem kell többet idejönnöm, ahova eddig is csak a megélhetés miatt jöttem.
Volt már olyan munkahelyem, ahova minden nap örömmel mentem. Szinte utáltam a hétvégéket. Minden kolléga már hajnalban bent volt, pedig nem kellett blokkolnunk. Igyekeztünk megelőzni a főnököt, de ritkán sikerült. Ő is jól érezte magát velünk. Az utóbbi időkben nem ilyen főnökeim voltak. Ők már pénzért jártak be. Ha bejártak. Mert mindegyiknek akadt még három-négy állása itt-ott. Egy ideig csodálattal néztem ezeket az embereket. Mekkora agy kell ahhoz, gondoltam, hogy ennyi helyen helyt álljanak. Mindenhol ott vannak, teszik a dolgukat, s a dolgok működnek. Hihetetlen.
Nem is véletlen, hogy ezeket az embereket mindenhova keresik, ahol csodát kell tenni. Jó sokáig éltem ebben a hitben. Amíg rá nem jöttem, hogy ezek a válságmenedzserek – ma így hívják őket – egyáltalán nem világmegváltó figurák. Csak hatalmat kapnak a hatalomtól, és gátlástalanul élnek is vele. Ez a titkuk nyitja.”

Novum Verlag Kiadó – 2008.

Libikóka

Ez a könyv a párkapcsolatok labirintusába kalauzolja el mindazokat, akiket érdekelnek egy középkorú férfi gondolatai a szerelemről, annak szükségszerű – kedvező és kedvezőtlen – velejáróiról, illetve a boldog együttéléshez szükséges feltételekről.
„A szavak csodálatos dolgok, hiszen lehet velük dicsérni, udvarolni, hízelegni, felmagasztalni, játszani, örömet szerezni, szóval mindent, ami egy párkapcsolat szempontjából fontos lehet. A szavak persze az ellenkező irányba is fordíthatók, de erről most inkább nem beszélnék, hiszen építkezni, és nem rombolni szeretnénk. Gondolom, nagy titkot nem árulok el az olvasónak, amikor azt mondom, én a kapcsolataimban is a kimondott szavak híve vagyok. Elfogadom és nagyra értékelem az olyan kapcsolatot, amelyben „szavak nélkül is megérti” egymást két ember, de magam képtelen vagyok szótlanságba burkolózni, egyszerűen megöl a csend. Ne értsen félre az olvasó, még nem igazán hasonlítok azokra az idős emberekre, akiknek mindenről eszükbe jut valami, és azt jó bő lére eresztve gátlástalanul előadják aktuális környezetükben. A szavak mégis nagyon fontosak számomra. Pedig alkalmam lett volna kiábrándulni belőlük, hiszen sokszor megcsaltak. Volt, hogy nagyon hittem bennük, mert hitelesnek, őszintének, melegnek és szeretetteljesnek tűntek, de nem voltak azok. S volt, hogy nem értettem, nem hallottam őket, pedig ők voltak az igazán szeretők. Akkor szeretem igazán a szavakat, ha nem maradnak viszonzatlanul, ha a két oldalról érkezők megtalálják, s – ahelyett, hogy kioltanák – felerősítik egymást. Ha maguktól, akaratlanul, mint egy vulkán törnek elő, felforrósítva azt, akinek szólnak. Ha bántanak, amikor bántani kell, és simogatnak, amikor simogatni kell. Ha valóban azt jelentik, amiért megszületnek, s ha valóban fontosak, amikor fontosnak kell lenniük. Ha nem üresek és légből kapottak, hanem igazak és meghittek. Szeretem a szavakat, mert velük a szerelem is jobban beteljesedhet. De vigyázni kell rájuk, mert hajlamosak nem úgy formálódni, ahogy szeretnénk. Ám, ha igazán szeretünk, hagyjuk szabadjára, s ne akarjuk formálni őket. S akkor jönnek szakadatlanul, pontosan úgy, ahogyan azt elvárjuk tőlük. Nem fogunk csalódni! Ha tényleg igazán szeretünk.”
Honestus-Press Kiadó – 2002.

A légió a mi hazánk

Ezen interjúkötet főhőse egy magyar fiatalember, aki 1990-ben, 21 esztendősen úgy döntött, hogy próbára teszi magát az idegenlégióban. A kötetben őszintén szól arról az öt évről, amelynek során – kiképzések sokaságát követően – újoncból légiós őrmester lett. Elbeszélése nyomán az olvasó bepillanthat a XIX. században létrehozott zsoldos hadsereg XX. századvégi ezredeinek életébe, megismerkedhet a különböző kiképzések sokszor kegyetlenségig fajuló szigorával és a világ általunk alig ismert, vagy éppen nagyon is jól ismert helyein zajló harcokkal, éles bevetésekkel.
A hősies magatartásával a Francia Köztársaság Becsületrendjét is kiérdemelt fiatalember azzal is példát állít sokunk elé, hogy nem létezik olyan mély pontja az életnek, amelyből kellő akaraterővel és a teljesítőképesség összpontosításával ne lehetne ismét a felszínre kerülni. Lecső Zsolt nem fest színesebb képet a légióról, mint amilyen az a valóságban. Nem mesélni vagy anekdotázni akart, hanem – öt év távlatából – objektív rajzot készíteni egy olyan katonai szervezetről, amelyet létrehozása óta mindig is valami misztikus homály fedett.
„A mesterlövész életében maximum egy ismétlési lehetőség adatik meg, ezt követően – ha csak nem akarja halálra ítélni magát – azonnal pozíciót kell váltani. Szükség van kellő intelligenciára és tárgyi tudásra, hiszen röppályákat kell számítani, lőszereket kell saját magának összeállítani, attól függően, hogy a lövés célja roncsolás vagy sima találat. Szóval, elég sok mindenre kell figyelni, a lövés azonban csak egy a sok közül.
A Nevadai-sivatagban lezajlott kiképzésen a csapdakészítést is oktatták, hiszen a nagy hatótávolság miatt a mesterlövész puska a legfélelmetesebb fegyver, amelynek kezelőjét villámgyorsan igyekeznek megtalálni. Ezért kell egy lövés után azonnal helyet változtatni, ha lehet, a menekülés útvonalát aláaknázni.
Amikor egy ilyen fegyver eldördül, nem látnak torkolattüzet, mert azt nem előre nyomja ki, csak a hangot hallják. Ilyenkor a megtámadott fél egy adott körben kezdi keresni a támadót, ezért van szükség arra a kondícióra, amelyet ugye a futással szerez az ember.
A kiképzés záróvizsgája életszerűen zajlott. A mesterlövész voltaképpen mindig párban van az irányzóval, aki távcsővel nézi az adott területet, ő mondja meg a célt, amit aztán a lövész a puska távcsövén keresztül azonosít. Mivel a lövész a puska elsütése után pár másodpercig nem lát, az irányzó mondja el, hogy megtörtént-e a találat. Eközben egy másik párost, az üldözőket küldik a nyakukra, így kell teljesíteni egy nyolc-tíz kilométeres pályát, amelyen összesen öt lövést lehet leadni a 300-600 méterre lévő célpontokra. Természetesen közben ügyelni kell, hogy az üldözők ne kapjanak el. Végül is 497 körrel vizsgáztam, amely a harmadik helyre volt elég. 500-at senki sem lőtt, egy portugál srác lett az első 499 ponttal. Én mégis jól éreztem magam, mert a légióból delegáltak közül az első lettem.
A hat hónap alatt nagyjából négy-ötezer lövést adtam le különböző fegyverekből. A kiképzés befejeztekor oklevelet kaptam, majd néhány fekete napszemüveget viselő úr közölte, hogy rákerültem a CIA és az FBI százas listájára, a lőeredményeimet számítógépen nyilvántartják. Én magam is láttam ilyen komputeres lőeredmény-vizsgálatot, ami egészen fantasztikus elemzéseket ad. Nem véletlen, hogy nyilvántartják a legjobb mesterlövészeket, mert a lövéseik magukban hordozzák a személyiségüket is, így bárhol a világon történik egy merénylet, ezek az eredmények már kiindulási pontot jelentenek a nyomozásban. A szakemberek szerint egy ilyen lövés csaknem azonos egy ujjnyomattal.”
MTTOSZ Kiadó – 2000.

Pénzt és életet (beszélgetések magyar vállalkozókkal) 1989.

„A teljes osztályvezetői gárda olyan nullára futott emberekből állt, akiket már csak könyvjóváírással lehetett átadni.”
„Minden évben mondvacsinált fegyelmikkel, meg egyebekkel próbáltak jobb belátásra bírni. Ahol egy ilyen kiépített rendszer működik, működik belső maffia is.”
„Szemem előtt játszódtak el azok a disznóságok, amelyek még a mai napig is átszövik az egész magyar sportot és klubéletet.”
„Nemsokára üzemvezetővé akartak kinevezni. Csupán egyetlen kikötésük volt, be kellett lépnem a pártba.”
„Ekkor jöttem rá végérvényesen, hogy azok az emberek, akik különböző vélt érdemek, ideológiák alapján belekerültek a hatalom gépezetébe, milyen apró pontok lennének egy valódi üzleti megmérettetés körülményei között… Még az a szerencse, hogy a répát nem lehet letartóztatni.”
„Én voltaképpen a pártnak köszönhetek mindent, nélküle könnyen lehet, hogy most egy szoba-konyhás lakásban beszélgetnénk, ha egyáltalán érdekelne valakit egy minisztériumi tisztviselő életútja.”
Hálózat Kiadó – 1989.